Magyar Himnusz
2006.03.12. 13:58
Isten, áldd-meg a' Magyart Jó kedvvel, bõséggel, Nyújts feléje védõ kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors a' kit régen tép, Hozz rá víg esztendõt, Megbünhödte már e' nép A' multat 's jövendõt!
Õseinket felhozád Karpat' szent bérczére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. 'S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád' hõs magzatjai Felvirágozának.
Érttünk Kunság' mezejín Ért kalászt lengettél, Tokaj' szõlõvesszejin Nektárt csepegtettél. Zászlónk' gyakran plántálád Vad Török' sánczára, 'S nyögte Mátyás' bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bûneink miatt Gyúlt harag kebledben, 'S elsújtád villámidat Dörgõ fellegedben, Most rabló Mongol' nyilát Zúgattad felettünk, Majd Töröktõl rabigát Vállainkra vettünk. |
Hányszor zengett ajkain Ozman' vad népének Vert hadunk' csonthalmain Gyõzedelmi ének? Hányszor támadt tennfiad Szép hazám kebledre, 'S lettél magzatod miatt Magzatod' hamvvedre?
Bújt az üldözött 's felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett 's nem lelé Honját a' hazában. Bérczre hág és völgybe száll, Bú 's kétség mellette, Vérözön lábainál, 'S lángtenger fölette.
Vár állott, most kõhalom. Kedv 's öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. 'S ah szabadság nem virúl A' holtnak véréböl, Kinzó rabság' könye húll Árvánk' hõ szemébõl!
Szánd meg Isten a' Magyart Kit vészek hányának, Nyujts feléje védõ kart, Tengerén kínjának. Bal sors a' kit régen tép Hozz rá vig esztendõt, Megbünhödte már e' nép A' múltat 's jövendõt! |
Kölcsey Ferenc a kéziratlap tanúsága szerint 1823. január 22-re keltezi a Hymnus tisztázatát - sohasem fogjuk megtudni: mikor írta. Az irodalomtörténészek - a korábbiak közül pl. Lukácsy Sándor (lásd idézett tanulmánykötetét), a fiatalabbak közül Taxner-Tóth Ernõ (Kölcsey és a magyar világ Bp.,1992) - igen kevés adatot találtak a keletkezés körülményeirõl. A szövegek közül azért az 1832-es változatot közöltük, mert ez tekinthetõ a szerzõ által utolsóként jóváhagyott változatnak. |
|
Kölcseyl Ferenc |
A Hymnus értelmezésében sokat segít a késõbb, ám ugyanabban az esztendõben írt (és a középiskolás szöveggyûjteményekben hozzáférhetõ) Vanitátum vanitás címû vers. A két vers közös történelemfilozófiai gondolata Herder nézeteire vezethetõ vissza: a történelmi fejlõdés ciklikus: részben körkörös, részben a természetben megfigyelhetõ szakaszokra tagolható (lásd az évszakok váltakozása vagy az életfejlõdés szakaszai) - s mint ilyen az egyed, de talán a közösség szempontjából nézve is befolyásolhatatlan. Ugyanakkor esetenként kitapintható valamiféle transzcendencia emberi logikával fölismerhetõ érvényesülése - amit a hívõ Kölcsey a vallás emberképével és az emberi történelemre való felfogásával magyaráz. Úgy véljük, hogy Kölcsey felfogása szerint a történelmi fejlõdésnek olyan - az embertõl független - logikája van, melyet annak elszenvedõ alanya és szereplõje a Sorssal, a Végzettel azonosít.
|
A Parlament épülete a Duna felõl, Budapest |
Ez az elvonatkoztatott (és a közfelfogásban megszemélyesülõ) törvényszerûség a történelem eseményeibõl kellõ kutatás után azonosítható (anélkül azonban, hogy a jövõre irányuló befolyásoló ereje és mértéke felismerhetõ lenne); mint ilyen azonban az ember számára beláthatatlan és befolyásolhatatlan. Viszont Isten a maga mindenhatóságában a történelem, a sors fölött áll (figyelem: a görögöknél, az antikvitásban az istenek is alá voltak rendelve!), tehát az Õ akarata és hatalma esetenként megváltoztatja, megváltoztathatja a történelmi szükségszerûség érvényesülését. Így lesz Kölcsey istene nem a tételes vallások áldozatokkal befolyásolható személyes Gondviselése, hanem olyan Princípium, melynek lényébõl fakadó tisztje õrködni az erkölcsi világrenden, hogy azt semmivé ne tegye kirívó igazságtalanság (már-már I. Kant felfogása felé hajlik).
A közösségteremtõdés szempontjából meg kell említeni, hogy ez a felfogás egybeesik a magyar reneszánsz protestáns gondolkodóinak felfogásával: a haragvó Isten a magyarság bûneiért sújtja azt a szenvedések sorozatával. Hasonlóan gondolkodik a 17. század jeles gondolkodója, Zrínyi is, aki a magyarság szenvedéseit összekapcsolja a megváltásra váró (és arra esetleg érdemes) zsidóság analógiájával, eljutva odáig, hogy áldozatunkat fogadja el az Úr. De említhetném akár II. Rákóczi Ferenc késõbbi Vallomásait, amelyek azt tanúsítják, hogy milyen szoros és szigorú erkölcsi követelményrendszer határozta meg a vezérlõ fejedelem életét és tetteit. Kölcsey a szöveg szerint úgy látja, hogy az áldó és haragvó Isten ószövetségi alakjának valamiféle antik-görögös mértéktartással kellene élnie: a bûnhõdés mértéke már meghaladta a vétkekét; a fölboruló egyensúlyt a szánó Istennek kell helyreállítania, akinek ez egyébként semmiféle erõfeszítésébe nem kerülne, hiszen nemcsak az ember, hanem a történelem fölött is áll. Nagyon érdekes, hogy az elhallgatás is közösségépítõ fogás: nemcsak a cenzúrát kikerülõ alcímre gondolok, hanem arra, hogy nem nevezi meg a legfontosabb bûnöket - de a hallgató, olvasó, éneklõ (már ha végig énekli) befogadó pontosan tudja, hogy melyek ezek: egyrészt az istentõl, a vallásos élettõl való eltávolodás (e nélkül ugyanis nem lehetne szerepeltetni a haragvó Istent - himnuszi kötelezõ közhely), másrészt a széthúzás, a pártoskodás, az egyenetlenség (ezt fejti ki bõvebben, több versszakban). |
|
Zrínyi Miklós magyar költõ, hadvezér portréja
II. Rákóczi Ferenc Erdély fejedelme portréja |
Végül megemlítem, hogy imaformájú a himnusz. A többes szám elsõ személyû alakok önmagában is a mi-tudatot erõsítik, ennek érzelmi hõfokát növeli a bûnvallás, a bûnbánat és a föloldozásba vetett hit vallásos heve. S ha arra is gondolunk, hogy a "parasztdal tónját" találgató, a népköltészet megtartó erejében hívõ költõ még a kanásztánc õsi ritmusát is belopta a versbe, hogy az "anyanyelvi hallást" is hozzábilincselje (Szörényi László figyelt fel arra, hogy a Himnusz ritmusa egyezik a Megismerni a kanászt... ütemezésével) - akkor méltán állíthatjuk: a Hymnus nemzeti-népi hazafias költeménynek készült.
|
Kölcsey Ferenc szatmárcsekei birtoka |
Aki végigolvassa most újra a verset, az rádöbbenhet arra, hogy csekei, sokak szerint sértõdõs magányában mennyire ügyelt arra, hogy olyan verset alkosson, amely nem sérti sem a vallási felekezetek, sem a különféle világnézetek, politikai és/vagy más elvek alapján kristályosult vagy éppen most kristályosodó csoportok érdekeit! Sõt: még a velünk, a mellettünk élõ népek, nemzetiségek - de akár az európai népek, az emberiség érdekeit sem. Védelem, jó kedély (sztoicizmus és hit) és a bõség: az isteni irgalom nevelje a népet (aki azért maga is szorgoskodjon - lásd késõbbi verseinek tanúsága: Huszt, Zrínyi második éneke).
A vers 1828. decemberében, az Auróra 1829. évi kötetében jelent meg elõször. Sokáig csak az értõ olvasók becsülték, Kölcsey közéleti aktivitása és a reformkori küzdelmek elfedték jelentõségét. Vörösmarty Szózatja már második megzenésítésében kering az országban, amikor Bartay András 1844. 02. 29-én "20 arany pályadíjat tûz ki a legjobb népmelodiáért - Kölcsey Ferencz koszorús költõnk' 'Hymnusára' ének és zenekarra téve. "(Honderû, 1844. március 9.) Gárdonyi Géza az Erkel emlékkönyvben (Bp., 1910.) az idõs zeneszerzõ visszaemlékezése nyomán így szövi anekdotává a Pozsonyban - az országgyûlésen - tartózkodó mûvész életében (s a himnuszunk létében) oly fontos 1844. késõ telének eseményeit:
" Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én elsõ mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson elõször eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz..." |
|
Györgyi Alajos: Erkel Ferenc, portré |
A benyújtott pályamûvön a jelige: "Itt az Írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon" Kölcsey [a Vanitátum Vanitásból - Á.K.]. A pályadíjat "egyhangúlag" Erkel Ferencé nyerte, 13 pályázatból. Hátra volt még a betanítás, hogy aztán július 2-án a Nemzeti Színházban felhangozzék elõször a nagyközönség elõtt. Errõl részletezõ híradásunk nincs, viszont van az elsõ nyilvános, szabadtérirõl! 1844. augusztus 10-én az óbudai hajógyárban vízre bocsátják a "Széchenyi" gõzhajót. "Erõteljes diapasonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk' egyesült lantjaik teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erõsmellû férfi és a csengõ hangú énekesnõk' minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek; teljes harmoniája által, valóságos nemzeti hymnusszá magasult" (Honderû, 1844. augusztus 17.)
|