Vágmenti Trencsén nagy-íves hídja, Pozsony, Zoborhegy és a híres Nyitra, Zsolna, melyet a zsebrák megrabolt, Ez mind magyar volt, mind magyar volt. Tátrán a csúcs, hegyormán lucfenyő, Hernád, mely hozzánk rabhegyen lejő, Hamv-őrző Kassán Dóm felett a hold, Ez mind magyar volt, mind magyar volt. Erdély, hol most a bús kétség dobol, Várad terén a Szent László szobor, Ady városa, Zilah, a karolt, Ez mind magyar volt, mind magyar volt. Szatmár mellett a szomorú Szamos, A meggyalázott Csík és Aranyos, Petőfi csontjai, Kolozsvár, az Olt, Ez mind magyar volt, mind magyar volt. Szabadkán szüzek fején a párta, Zomborban víg tánc, Zentán a várta, Bácskán a dal, a hajnalig dalolt, Ez mind magyar volt, mind magyar volt. Vesztünk csak álom, rémes-rút lidérc, Légy átkozott, ha menni és dúlni félsz! Állj őrt, s ha óránk új tettekre int, Ez mind magyar lesz, Mind, mind magyar lesz, miénk lesz megint! Marton Pál: Égi ítélőszék Fent a felhők felett az Ég magasában Örökös napfényben egy ragyogó vár van. Szivárvány a fala, a teteje végig A tornya felér a legmagasabb égig. Öröktől fogva áll e fényes palota, Földi szem idáig nem láthat el soha. Itt mérik az időt egy perc egy évezred, De kezdete és vége a végtelenbe terjed. Az égi palota legragyogóbb terme Napsugár-szőnyeggel van beteregetve, S a teremben szemközt a nagy emelvénnyel Hatalmas könyv előtt maga Clió székel. Nemzetek és népek élete és sorsa Be van írva abba, hófehér lapokra. Dicsőséggel szerzett s vértől ázott képek Itt búsongó gyászdal, amott hősi ének. Nagy ítélőszék van összehíva mára Jönnek már a bírák csillogó talárba'. Legelöl az elnök, maga a zord Végzet, Közvetlen utána az Igazság lépked, Aztán a Szeretet követi őt halkkal, Végül Mars hadisten és a Békeangyal. Fellépnek a fényes magas emelvényre Int az elnök, - s Clió ígyen kezd beszédbe: "Égi ítélőszék! Vádolok egy népet, Amely ősi jussát s mindent elfecsérelt És a többi nép közt rongyossá lezüllött S honszeretet helyett politikát űzött! Fegyelmet nem ismer, összeférhetetlen, Ma butaságig tűr, - holnap vad, kegyetlen. Pazarló és léha, a versenyben renyhe, Szalmaláng csak minden lelkesedés benne. A lelke mélyén meg csupa önzést látok, Örök gyűlölködés rajta ősi átok, Hogy jobban gyűlöli honfitársát, vérét, Amiként számtalan esküdt ellenségét. - Pártoskodó, lusta, konok és munkátlan, Irígy és törtető, hitetlen, hálátlan, Még most is veszekszik, bűnét másra tolva Mikor a hazája széthullt darabokra. Íme ez a kép a jelenkor magyarja! Hiába volt e népnek annyi hőse, nagyja, Nem hallgatott rájuk, - de sőt megkövezte, - S inkább demagógok frázisait nyelte! Feljegyeztem mindent! - A számadást várom. Betelt már a mérték, - túl sok van rováson. Nincs helye a földön hitvány nemzedéknek, Töröljétek le a térképről e népet!" ...Mély csend támadt erre a kegyetlen vádra, Rideg szigor ült ki a bírák arcára. - Jaj ha mindez igaz, amit Clió állít - - Jaj ha e súlyos vád ítéletté válik. De lebben az ajtó - s a félelmes csendbe Most a geszti Mártír lép be a terembe. Oda tart egyenest a nagy emelvényhez, S fátyolozott hangján halkan kezd beszédhez: "Bírák! - Kik méritek nemzeteknek vétkét, S tudjátok, hogy mi az igazságos mérték, - Ne csak azt nézzétek mi a magyar máma, Hogy széttörve-tépve ősi szent hazája! Hisz a jelen - s mit egy emberöltő láthat Örökkévalóság rövid perce már csak. S magyarnak a vétke nem olyan nagy vétek, Fölötte a pálcát hogy már eltörjétek. - Hát az herdálta el ősi örökségét Akit kiraboltak, kifosztottak végképp? Akit letiportak, megejtettek csellel, S évekig titokban mérgezték métellyel? Ha hibázott népem, az nem volt gonoszság, Hitvány álpróféták elbolondították! Hiszékeny volt csupán, s ez a nagy hibája, Hogy hitt Wilson ravasz, csábító szavába. A kegyetlen önzés, bosszú és irígység Nyugatot kelettel aljas frigybe fűzték. - Szegény hazámat csak úgy tehették tönkre S ma közös bűntudat tartja őket össze. Vetélkedő rablók jó cimborasága Ez volt elleneink erkölcsi palástja! S tán hazám földjével fizessük meg nékik Orgyilkos barátunk árulása bérit? Mi küzdöttünk bátran, becsületben, hitben - Örömöd volt benne Vitéz Mars hadisten! Mikor lépre-csaltak s eldőlt szent határunk Te szelíd Szeretet - Téged ott nem láttunk! S aztán viaskodtunk hiéna-hadakkal, S Te elkéstél onnan fehér Békeangyal! Végül ránkszakadt a trianoni gazság, Hol voltál Te akkor pártatlan Igazság? Vagy tán a bűn nem bűn, ha a győző tette Aki az ártatlant máglyára vetette? Ha győz is a földön az ármány s gonoszság, De itt fenn az Égben legyen hát igazság! Minket csak a balsors lángostora vág csak, Vér áztatja földjét Nagymagyarországnak! Szűnjön meg a csapás! Bízva nézek rátok - Nem kegyelmet kérek, - igazságot várok!" ...Menydörgéssé vált már a szónokok hangja, Mely az ég felhőit szerte űzi, hajtja, S amint felszakad a fehér fellegfátyol, Magyarország látszik az ég magasából. Feltűnik a gyászos Muhi puszta képe, Távolabb Mohácsnak vérázott vidéke. Amott sóhajtozik a majtényi róna, Mintha visszhangjából tárogató szólna! S feltűnik Aradnak véres golgotája, Majd a geszti kripta álmodó magánya. Csupa mérföldkő, mely a sors útját jelzi, - Ezerszer fájdalmas emlék valamennyi! S az elrabolt Kárpát komor zúgásában Annyi néma bánat, fájó imádság van. Rab székely rónákon zokogó szél támad, S magyar álmok sírján lengeti a fátylat. A komor bíróság halk tanácsba mélyed, Mély halotti csendben megszólal a Végzet: És mintha szemébe egy könnycsepp lopódzna, Ítéletet mond ki - a védőhöz szólva: "Vértanú halálod legyen hát a Váltság, Lásd meg innen hazád új feltámadását. S hogy megmutathassa méltó-e a létre, Próbára bocsátjuk, - még egy ezredévre!"