A trianoni békeszerződés (1920. június 4.) területének 71.4%-át (232-338 km2), lakosságának pedig 63.5%-át (1910-ben 13,271.370) vette el. A világháborút követő „békék” közül a trianoni volt a legkegyetlenebb. A régi határ vonalát sehol sem éri el a megmaradt csonka terület. A fájdalmas megcsonkítás nem törődött azzal a tökéletes hegy- és vízrajzi egységgel, mely országunknak gazdasági viszonyaira is áldásos hatással volt. Természetes határaink megbolygatása azonban – akár bővült, akár megszűkült az államterület – ezeréves történelmünk folyamán mindenkor ideiglenesnek bizonyult. Az elszakított terület az új tulajdonosok között a következőképpen oszlik meg:

Ausztria kapott 3.972 km2-t
Csehszlovákia kapott 61.578 km2-t
Jugoszlávia kapott 63.085 km2-t
Lengyelország kapott 589 km2-t
Olaszország kapott 21 km2-t
Románia kapott 103.093 km2-t


Országunk megcsonkításának ürügye – cseh, román és szerb felfogás szerint – a határainkon belül élő nemzetiségek felszabadítása volt. Ennek eredményeként „felszabadult”, de ugyanakkor cseh uralom alá került 1,700.000 tót (velük együtt 1,800.000 egyéb nemzetiségű is). Románia kapott 2,800.000 oláhot (és 2,400.000 egyéb nemzetiségűt), Jugoszláviáé lett 1 millió szerb (1,700.000 horváttal és 1,400.000 más nemzetiségűvel együtt) és Ausztriának jutott 216.000 német (és 76.000 más nemzetiségű). A 13,271.370 elszakított lakosnak tehát csak 30%-a (kb. 4 millió ember) ugyanolyan nemzetiségű, mint a „felszabadítók”. Velük azonban az elszakított népességnek 43%-a került nagyrészt alacsonyabb műveltségi fokon álló idegen nép uralma alá, a további 27%-ot kitevő tót és horvát lakosság pedig olyan rokonnépek fennhatósága alá jutott, akik a „felszabadítás” óta hallani sem akarnak nagykultúrájú fajtestvéreik esetleges autonómiájáról.